Azt hiszem nagyon szerencsésnek érezhetem magam már azért, hogy ezt az ösztöndíjat megkaptam, élhettem gyönyörű városokban, kutathattam a kedvenc témámat, és megismerkedhettem új kultúrákkal. Már önmagában ez is elég lett volna számomra, de Valaki ott fent nagyon kegyes hozzám, és ennél többet ad. Már az André Rieu-koncert is a szívem csücske lett, ám most új élmény zakatol a lelkemben: LÁTTAM A KÍNAI AGYAGKATONÁK EGY RÉSZÉT!!!!!!!!
Már bécsi tartózkodásom kezdete óta várom a pillanatot, csak bevártam Edit is, hogy együtt fedezhessük fel a kínai kultúra egyik legnagyobb kincsét!
Először, szokásomhoz híven következzék egy kis történelmi út az időszámításunk előtti 3. századi Kínai Birodalomba. Qui Shi Huang Di volt Kína első császára i.e. 230 és 221 között, aki halálában is az örökkévalóság urának akart megmaradni, így olyan síremléket készíttetett, amely a világ legnagyobb császárához méltóvá tette. (Kis „pletyka”: 1/ Azokat az Ágyasait, akik nem szültek neki gyermeket, azokat maga mellé temettette: tehát legyilkoltatta. 2./ A gyertyákat emberi zsírból készíttette… Állítólag ezért nem gyilkoltatott, csak a halotakat használta fel.) Sírja mellett került elhelyezve, 4 hatalmas sírban - csak az érzékletesség kedvéért néhány adat: az 1. sír 14 260 m2 -, összesen mintegy 7800 agyagkatona-hadsereg. Egy agyagkatona közel 200 kg, a lovak pedig 400 kg-osak. 1974-ben egy régészeti ásatás befejező munkálatai közben bukkantak egy újabb égetett agyag rétegre, ekkor kerültek a napvilágra a katonák, melyek egy része fej nélkül volt megtalálható.
Az eredeti helyen
A kiállítás most európai körúton van: és Bécsben első ízben! A Karlsplatz-on található Künstlerhaus volt a befogadó intézmény. Nagyon érdekes kiállítási szisztémára épült a bemutató: igencsak hatásvadász, de ötletes. A bejáratnál színes, emberméretű katonák álltak, természetesen nem igaziak. Az első nagy teremben kínai zeneszó mellett bambuszra kifeszítet vásznakon olvashattunk a császár életéről, a katonákról, a régészeti ásatásról. Közben egy-két eredeti agy másol korabeli fegyvert lehetett a vitrinekben megtekinteni.
A következő kis termekben az agyagkatona szobrok maradványai voltak láthatók: főként fejek.
Majd egy nagy terembe lépve egy terepasztalon megjelenítve a teljes 1. sírt, mind az összes 6000 agyagkatonájával megnézhettük: már ez frenetikus látvány volt! Piciben minden!!!
A mellette levő kis teremben korabeli viseletek másolataiba öltöztetett bábok állottak.
Már-már azt érezte az ember, hogy mindez csak szemfényvesztés, és azért az egy-két „diribdarabért” csaptak ekkora hűhót, amikor egy sejtelmesen kivilágított csarnokban ott álltak Ők: a kínai császár agyagkatonái!!!!! Leírhatatlan látvány, csak arra tudtam gondolni, hogy ezt mindenkinek látnia kellene: főleg a családomnak!!!!!
2 cm-re Tőlem a katonák egy része (Megjegyzem nagyon szimpatikus volt, hogy minden további nélkül lehetett fotót készíteni - valószínű az agyag nem olyan kényes agyag.) Hihetetlen szépség!!!
A marketing is jó volt, hiszen fél óránként „fény-show” kíséretében, a történeti vonal felvázolásával, profi megvilágításokkal nézelődhettünk…és a császár halálával vaksötét lett…. Egy kis teremben természetesen videón, mindenféle kapcsolódó anyagot végig lehetett nézni!
Ez megint egy olyan este lesz, amikor sok mindent kell „megemésztenem”!!!!!!
(Ja a nap ott kezdődött, hogy Murphy-törvényének eleget téve, az utolsó pillanatokban bukkantam egy olyan kéziratos forrásra, 1780-ból, amelyet a szakirodalom nem emlegetett!!!! Nem hosszú, és szinte semmi új nincs benne a Klimo Könyvtárról, de ékes bizonyítéka a „világhírnévnek”, a köztudatban való gyökeres létére. Sajnos a sors fintora, hogy 4 éves levéltári és szakirodalmi kutatásaim alatt, mondhatni profi módon képes vagyok mindenféle ocsmány kézírást kiolvasni, LATINUL. Nyomtatva a német gót betűk sem okoznak nehézséget!!!! Ám írásban: hogy tört volna le a keze… mondom magam előtt gyakran. Egyszerűen, minden második szót értem, az elsők felét, és az egész szöveg értelmét, de ez a szöveghű közléshez kevés!!! Így marad a másolatkérés, ami jelen könyvtárban 4 hét, így csak utánam tudják küldeni. Mondtam én itt kifizetem, majd küldjek, hiszen egy „vacak” oldal, ami 50 Cent, de nem. Csak utólag lehet a pénzt leperkálni, így a bank nagyon jól fog velem járni, hiszen e kis helyes összegért nagy kezelési költséget számolhat fel! Egyáltalán nem is tudom, hogy lehet-e ennyi pénzt átutalni. Az biztos, hogy az egyik „legértékesebb” forrásommá avanzsál e kis kurta leírás! No, de nem elégedetlenkedek!!!!!
A mai nap programja az osztrák és a magyar történelem jeles családja - a Habsburgok - sírhelyeinek meglátogatása volt. Bécsben járva-kelve nem tud az ember olyan épület vagy helyszín mellett elmenni, amely története valami módon nem kapcsolódna a Habsburg-dinasztia valamely személyiségének életéhez/munkásságához. Mindig is furcsa érzés „régi” épületek közt járni: elképzelni, hogy mennyi mindenki járt ott, töltötte el boldog-boldogtalan perceit, érintette a bútorzatot, élte mindennapjait: híresek-hírhedtek, egyre megy.
Sokszor belegondolok, hogy ami nekem immáron napi rutinná vált 18. századi újságokat, könyveket és iratokat nézegetni; olyan dokumentumokat, amelyek mások számára legtöbbször csak vitrinen keresztül tekinthető meg. Olykor bóklászom a Klimo Könyvtárban is, leemelve egy-egy könyvet, beleolvasva a possessor-bejegyzésekbe, és elgondolom, mennyi mesélnivalójuk van e köteteknek a bennük rejlő tudományos tartalom mellett: miként vándoroltak egyik gyűjteményből a másikba, kézről kézre. Ők az élet apró dolgainak, a tulajdonosaik, használóik személyiségének, mindennapi életüknek, titkainak ismerői. Ha Ők egyszer „kinyitnák” a szájukat, ha Ők egyszer elkezdenének mesélni! JJ
Ha egyszer visszamehetnék az időben, és csinálhatnék egy „riportot”, akkor - minő meglepetés - Klimo püspökre esne a választásom. Sok olyan dolog van, amely mára már a múlt homályába veszett, kicsit körbelengi a megszépítő emlékezet, de szívesen rákérdeznék! Rengeteg kérdésem lenne: apró kis vonalak, amelyek kiegészítenék e jeles személyiség „emberi” oldalát. Mit szeretet enni, mit olvasott a legszívesebben, hol szeretett sétálni, milyen volt, ha igazán örült, és milyen, ha bosszús napok álltak mögötte? Na és persze millió egy választ várnék a könyvtárával kapcsolatban is, amelyek nem kerültek be egy átlagos „szakirodalomba”, amit csak Ő tudhat, senki más! (Ismét egy elvarrandó szál!!! Na jó, abbahagyom az egyéni bolondságaimat! J)
Akkor térjünk vissza a Habsburgokra! A neves Augustinerkirche-ben - ahol 1854. április 24-én Ferenc József és Elisabeth is bevonul, összekötni az életüket - helyezték el a 17. század óta a Habsburg-család tagjainak szíveit. Érdekes dolog, mert sokan a kriptáknál sejtik a „földi maradványok” jelenlétét, ám a szívnek (mint sok temetkezési kultúrában), itt is külön helyet szenteltek.
A szíveket csakis a vasárnapi mise után lehet, idegenvezetéssel megtekinteni. Egy nagyon kedves, és szép beszédű fiatal szerzetes mesélt nekünk a kápolnában a kripta történetéről:
II. Ferdinánd és Eleonóra 1627-ben egy szentélyt alapított az itáliai loretoi Casa Sancta mintájára: középen a szimbólum - a sötét bőrű Mária, a kis Jézussal a karján. A loretoi Szűzanya a Habsburg-ház „jelképe” lett. Egy vasajtóval elzárt kicsike kriptában helyezték el a családtagok szíveit. Az első Mária Anna császárnőé volt (1618), az utolsó pedig Ferenc József édesapjáé, Ferenc Károly főhercegé (1878). A szíveket csak a vasajtó rácsai keresztül láthatja az érdeklődő, hiszen a kinyitáshoz szükséges 2 kulcs a Hofburg-ban, kétféle helyen, elzárva található. (Ez egy ma is élő szokás, hogy a kifejezetten értékes dolgokat rejtő ajtó, csakis 2 ember, 2 különböző kulcsával nyitható: e módon is ellenőrizve egymás tevékenységét, és minél jobban kizárhatóvá téve a visszaélés tényét.) Apró és hatalmas ezüst tartóedények sora - szám szerint 54 darab - volt látható a rácson túl, hiszen a kisgyermekként meghalt családtagok szíve is idekerült. A legnagyobbak pedig a jeles uralkodók testének, munkáját befejező „motorját” rejtik magukba.
Innen a Kapucinus Kriptába mentünk. Ez volt az a hely, amelyet Apa a lelkemre kötött, hogy feltétlenül nézzek meg: hiszen Ő 1989-ben járt itt, nem sokkal Zita királynő temetése után. (A poénos sztorit most a hely jellegére való tekintettel kihagynám!)
A Habsburg család végső nyugvóhelye a történelem sűrített „látképe” hiszen csaknem 300 év egyéniségei alusszák itt végső álmukat. Anna császárnő végrendelete révén valósult meg a kapucinus kolostor felállítása: férje, Mátyás császár és a maga kriptája számára. III. Ferdinánd óta szolgál a Habsburgok sírhelyéül. 146 személy - köztük 12 császár (I. Lipót, I. József, I. Károly) és 17 császárnő (leghíresebb Mária Terézia) - föld maradványa lelte meg itt végső helyét.
A legpompázatosabb bővítménye a kriptának, az 1753-ban épült mauzóleum, amely monumentális síremléke az örök szerelemben élt császári párnak - Mária Teréziának és Ferenc Istvánnak. Átellenben fiuk, II. József szarkofágja, amely már „puritánabb” küllemét tekintve is szemben áll szülei síremlékének rokokó pompájával.
Természetesen itt nyugszik az összes jelentős uralkodó, testvéreik és hitveseik. Számomra 2 igen csak egyszerű koporsó tűnt ki egy pillanatra, hiszen az elmúlt hetekben csak róluk olvastam a Pressburger Zeitungban. Nagy idők nagy tanúi: Albert főherceg, és felesége Maria Christina, akik személyes ismerői voltak Klimo György püspöknek, nem egyszer részvételükkel tüntették ki az által Pozsonyban vagy Bécsben celebrált miséket!
Persze különös figyelmet szenteltem az 1989-ben elhunyt Zita királynőnek is, akinek férje IV. Károly - az utolsó koronás Habsburg uralkodó - Svájcban lelt végső nyugalomra. Itt csak egy mellszobor őrzi az emlékét, neje koporsója mellett.
Külön termet kapott a legendák által körbe szőtt család: Ferenc József, Sissi, és a fiatalon, önkezével az életének véget vető Rudolf. Érdekes módon a másik két gyermekük sírhelyére nem bukkantunk rá.
A nap második fele kicsit vidámabban telt: hiszen kedves barátném, Edi egy konferenciára Bécsbe érkezett, és 3 napot itt is fog tölteni. Sikerült meglepnem, ugyanis már a Westbahnhof-on ott szobroztam, hogy biztosan ne kerüljük el egymást! Gyors szállásfoglalás után belevetettük magunkat a bécsi éjszakába: természetesen csak ettünk és nézelődtünk! JJ Születésnapja lévén a Rathausplatz-on indítottunk: tengeri herkentyűk (ezt Ő ette), meg Kaiserschmarni kíséretében. Majd Sacher-tortával folytattuk, végül egy kis városnézés. J
(Bocs Apa, nem sikerültek a fotók, de nem lehetett vakut használni, így is elég „dögnek” éreztem magam, hogy mások sírhelyénél fotózgatok. Kicsit morbid! De, lesz majd meglepi! J)
A csütörtöki hosszabbított múzeumi nyitva tartások révén, úgy gondoltam: ma végre meglátogatom a szívem csücskét, háromheti vágyaim tárgyát: a Prunksaal-t - a régi könyvtártermét a National Bibliothek-ban.
Az elhivatottságom bizonyítéka, hogy képes voltam egy jó háromnegyed órát várni az idegenvezetésre is. (Most olvasom, hogy hetente ez az egy idegenvezetés van!! Mondhatni: mázlista vagyok! JJ)
Az információnál a lány láthatta rajtam az izgalmat, ezért olyan rendes volt, hogy előtte is felengedett: csak nézelődni. Hát igen: így KEREK HÁROM ÓRÁT sikerült eltöltenem. JJ
Be kell vallanom, a küszöb átlépése után jócskán meghatódtam, hogy végre itt lehetek!!!! Ilyenkor persze fojtogat mindenféle: de igyekeztem komoly maradni!
Kicsit a könyvtár történetéről, közben pedig meséljenek velem a képek!
A könyvtár történeti gyökere a XVI. századra tekintget vissza, amikor is II. Maximilian császár 1575-ben összegyűjtötte a könyveit az udvari könyvtárában. Ebből nőtte ki magát a mai nemzeti könyvtár.
A barokk stílusban kialakított Prunksaal a XVIII. század derekától a világ legszebb könyvtárai sorába helyezi a bécsi nemzeti könyvtárat. VI. (nálunk I.) Károly kérte fel Johann Bernhard Fischer von Erlach-ot - a bécsi udvar egyik legismertebb udvari építészét, valamint fiát, Joseph Emanuelt - a könyvtár felépítésére. A freskók a szintén udvari mester, Daniel Gran keze munkáját dicsérik. Az épület (1723-1726) és a freskók (1730-ra) cirka 3 év alatt készültek el.
A freskók a császár és az udvar nagyságát „magasztalják”, valamint megjelennek a könyvtár állományában is helyet kapó tudományok allegorikus ábrázolásai is.
Érdekes tény, hogy a XVIII. századi prefektusa - Adam Franz von Kollár a kancelláriai munka révén ismeretségbe került Klimo György püspökkel, és egy esetben a náluk hiányzó kötet fellelhetőségeként a pécsi püspöki könyvtárat jelölte meg. (Egyelőre más kapcsolatot igazoló dokumentum nem lelhető fel: pedig igyekszem átnyálazni az összes iratot!)
Egy kicsi statisztika: a díszterem 77,7 hosszú és 14,2 széles, magassága pedig 19,6 méter. A könyvtár kupolaterme alatt áll VI. Károly császár Herkules-szerű szobra, amelyet Peter és Paul Strudel készített el. A kupola alatti részben Prinz Eugen gyűjteménye található, akinek a székhelye a mai Belvedere volt. (Mint megtudtam homoszexuális volt. A neje jó nagy apanázst kapott az „együttélésre”. )
Az állomány kb. 150 000 (még más gyűjteményt hozzászámítva), 250 000 kötetet számlál. (Nagyon érdekes, hiszen az Augstinerlesesaal-ba, ahol kutatok, innen hozzák a könyveket: mégpedig egy kis könyvespolcnak kinéző „hátitáskában”. Nagyon muris volt a raktáros. Megpróbálom majd lefotózni!)
Négy oldalt a kupolateremben a velencei mester, Vicenzo Cornelli 1693-ban készített két föld- és két éggömbje csodálható meg: itt is csak a nagyságrend érzékeltetésére jöjjenek a számok - 110 cm átmérő, és 185 cm magasság. Valami csoda: hihetetlen türelmes emberek voltak ezek a térkép- és földgömbkészítők!!! Ezek kis ízelítőt adnak a világ egyetlen Globmuseum-ának anyagából, hiszen az is ebben a könyvtári épületben található.
Szerencsémre a Kombi-Ticket itt is olyan kedvező volt, hogy 1,5 áráért 4 múzeumot nézhetek meg (Glob-, Papyrus- és Esperantomuseum.) Bevallom az első kettőhöz van is elhivatottságom: Apukám gyermekkorom óta a régi térképek - meg sok más - „bolondja”, így szinte abban nőttem fel, hogy (igaz csak a másolatokat), de nézegettük az egyes területek, városok változásait, a térképkészítés technikáit. Ezt a tudásomat még a mai napig a Klimoban a térképek között is haszonnal veszem. Sajnos a sok térképnézegetés sem tudott a tájékozódási készségemen javítani (kelet-nyugat, jobb-bal, nekem nagy fejtörést okoz - hozzáteszem, örököltem!).
Egyiptom, a másik álom (volt): egyiptológus szerettem volna lenni: ifjú koromban J imádtam a fáraókról, az ásatásokról szóló könyveket: nem egyszer riadtam fel II. Ramszesz fáraó mumifikálódott fejének megjelenésére. De aztán felhomályosítottak, hogy 1. nő vagyok, 2. szőke és leégős fajta vagyok - ami a napsütéses ásatásokon nem szerencsés, 3. nincs gazdag patrónusom. Így lettem sima - egyszerű mezei - történész-könyvtáros. JJ
Hát most ennyit tudtam kiírni magamból: még meg kell emésztenem a látottakat!
Az oroszlán popójára hajtott fejjel, én ülök a könyvtár elött.
Most már lassan másfél hete nem írtam: mivel már kritika is érte a házam táját J, igyekszem kicsit rendszeresebben írogatni. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi élménnyel van a lelkem, a fejem és a szemem tele!!!
Jaj, először egy hír: július 13-án megszületett a harmadik unokaöcsém. Ő és az Anyukája is jól vannak. A beszámoló szerint 10 perc alatt született meg. Csak reménykedni tudok, hogy a gyors szülés öröklődő a családban!!!
Na kezdjük ott, hogy miként telnek a napjaim: természetesen a kutatás áll még mindig az első helyen! Az első két hétben még a „belerázódás” esete forgott fenn, így visszatekintve nem voltam valami hatékony. „Csak” a Minoritenplatzon található Haus -, Hof - und Staatsarchiv protokollumait bújtam. Ami nehezítette a munkámat, hogy naponta 5 forrást lehetett kikérni, és Nekem mindenem mikrofilmen volt. A karom tiszta formás lett a sok tekergetéstől! J Lassan, de kész lettem vele, ám nem sok adat került elő Klimo püspökről, ez kicsit lelombozott. (Kedves Püspöki Levéltáros jóbarátom tudja, hogy milyen boldog tudok lenni egy-egy megtalált fénykép, nem ám, hogy a források sokaságától! Olyankor képes vagyok egész nap 600 W-os vigyorral az arcomon közlekedni. J Még itt megjegyzem, hogy itt is szükségem van mindennap kávéra, hogy tiszta fejjel tudjak kutatni, ám sajnos itt csak automata adja a kávét, és eddig még egy levéltárost sem tudtam rávenni, hogy főzzön Nékem kávét! Pedig rebesgetem a pilláimat rendesen! J - Na ezt a sztorit itt el is varrom!)
Egy jó hete már jobban beosztom a napjaimat: így reggel vagy az Érseki vagy az erdbergi Haus-, Hof- und Staatsarchivban kezdek, ahol nagyjából délig végezni szoktam. Közben bőszen szidom eleimet, hogy milyen ocsmányul írtak németül, gót betűkkel. Egyszerűen kénytelen vagyok ezeket lemásolni, mert félek, hogy a gyors olvasással rosszul olvasnám ki a szavakat. Érdekes módon ugyanabban a levélben a latin szöveget gyöngybetűkkel vetették papírra. Egy-két körmöst megérdemelnének!
Déltől jön a Nationalbibliothek, régi könyves olvasóterme, az Augustinerlesesaal. Ez is hasonlóan gyönyörű, mint a szakirodalom által bemutatott Prunksaal, a fő könyvtárterem.
Minden alkalommal belesek, és már várom az időt mikor beléphetek ebbe a csodálatos könyvtárterembe: csak arra jó sok időt kell hagynom!! Négykor, a zárás után irány a Stadtbibliothek a városházán, hiszen ez az egyetlen gyűjtemény, amely este fél hétig várja az olvasókat! Itt most a Pressburger Zeitungot mazsolázgatom, persze ezt is mikrofilmen!
Nagyon jó dolgokra bukkantam, mindegyik helyen, csak győzzem energiával - már, ami a gépelést - és pénzzel, ami meg a fénymásolást illet.
Vannak délszláv forrásaim is, amelyek egy részét csak horribilis összegért lehetne reprodukáltatni, így majd veszem a fáradtságot, és bepötyögöm a kalapos, ékezetes betűket.
Na akkor itt mesélem el a hónap sztoriját: mindez hétfőn történt. Éppen már a nemzeti könyvtár olvasótermébe tartottam, amikor a kapuban leszakadt a lábamról a papucsom, nem tűnt nagynak a probléma, hiszen csak a ragasztás engedte el az ujjaim között, így gondoltam, kérek ragasztót és minden rendben lesz. Ám itt nem volt olyan egyszerű ragasztót szerezni, ugyanis az nem tartozik az alap felszereléshez. Az információs hölgy mondta, talán fent az olvasóban tudok kérni. Így a szőke könyvtártörténeti kutató - nevezett Én - mezítláb volt kénytelen megmászni a Hofburg régi lépcsőit. (Ami a melegbe nem is volt rossz!), úgy gondoltam, ilyen tisztelettel viseltetek a bibliotéka nagysága előtt: pőre lábbal megyek fel. Hát szó mi szó elég hülyén nézhettem ki, ahogy az olvasóba, kezembe a papucskámmal beléptem. Persze itt sem volt ragasztó, így megkérdeztem a teremőrt, van-e annak akadálya, hogy mezítláb kutassak! JJ Nem volt ellenvetése! (Persze mondhatnátok, hogy miért nem mentem haza, de az igazság az, hogy izgi dolgok várta, kettő, pedig beosztottam az időmet, így ne engedhettem meg egy „kis” lazítást!)
Idáig nem volt baj, ám még hátra volt a Stadtbibliothek. Lefelé az információs hölgy nagyon rendes volt, és sebtapasszal igyekezett orvosolni a papucs „betegségét”. Ez, ha egyenesen haza mentem volna, nem is lett volna rossz. Ám nem!!! Sőt, tájékozódási képességemnek köszönhetően, rossz felé indultam el a városháza irányában, így a Burggartenen keresztül, a Parlament felé egy jó nagyot kerültem. (Persze ilyenkor nem hozok magammal fényképezőgépet!) Na a kertben a papucs bemondta az unalmast, így ismételten a kezembe kellett kapnom: az idős bácsik jót mulattak rajtam. Ugyanis 37 fokban nem egy kellemes foglalatosság mezítláb sétálgatni. Úgyhogy az árnyék irányába mentem, ahol pedig nem volt, ott, úgy mint a rajzfilmben Tom ugrabugrál Jerry után, ugráltam én is árnyékról árnyékra. Elég komikus látvány lehettem. J (Persze hozzá kell tennem, hogy az egyik legcsinosabb nyári ruhámban voltam (barátnőknek - az irigyelt fehér vállpántos egészruha).
Nagy nehezen elértem a városi könyvtárig, onnan irány be, és ismét ragasztót kérni. Mondanom sem kell: itt sem volt. Zsuzsa bent volt az olvasóban, így először betrappoltam hozzá (a talpam már fekete volt). Mikor meglátott kibukott belőle a röhögés, addigra Nekem is eljutott a tudatomig, hogy ne vagyok teljesen normális, így 10 percig fetrengtünk a röhögéstől. Muszáj volt kimennünk az előtérbe, hiszen így is elég furcsán néztek rám. Bent végre szereztem 2-2 klammer, és azzal rögzítettem valamelyest a pántokat: nem volt valami élmény, vasakkal a talpam alatt hazamenni, de sikerült.
Hát ennyit a bécsi könyvtári bemutatkozásomról. Nem is nagyon hirdetgetem, hogy könyvtáros vagyok, meg esetleg doktoranda: azóta igyekszem fülem-farkam behúzva közlekedni. JJ
Munka után, egy kis vacsora, aztán irány a város: hiszen annyi szépsége van még, amelyet nem láttam!!!
Persze ekkorra már társam a fényképezőgép is elkísér, hogy mindent meg tudjak mutatni! Végigjárom a templomokat - Karlskirche, Augustinerkirche, Votivkirche, csak hogy a legnevesebbeket említsem -, amelyekből van jócskán a városba; gyönyörködöm a kertekben - a várkert, a városi park -, az épületekben.
A város egy igazi metropolisz. Nem mondható rá, hogy osztrák nagyváros, hiszen itt együtt élnek a honfiak Európa más nemzeteivel, valamint indiaiakkal, arabokkal, kínaiakkal, japánokkal, szinte minden kultúrával. Nehéz is átlátni. Igen toleráns egy város: hiszen a munkavállalás terén is kitűnnek az egyes nemzetek: persze azért a zsírosabb állásokat megtartják maguknak!
Még a múzeumlátogatások elején tartok: tartogatom őket, míg Edi és a Húgocskámék ki nem jönnek, hogy ne kelljen kétszer fizetni, hiszen nem egy olcsóság! De a császári épületeket, mint azt már írtam is végiglátogattam.
A Sissi Múzeumról a Hofburgban még nem írtam, azt hiszem.
Az összes közül, látványra és múzeum-kialakítás szempontjából ez fogott meg a legjobban. Hihetetlen profi módon van felépítve az egész struktúra: a földszinten a Silberkammer és a porcelángyűjtemény ejti ámulatba a látogatót (bevallom nekem az ezüst készletek és a színes porcelánok sohasem voltak a kedvenceim - ebben igen csak puritán az ízlésem: legyen egyszerű, és ne fájjon a szívem, ha egy is összetörik -, de érdeklődéssel néztem meg őket. Az emelet azonban magával ragadott: először Erzsébet halálával kezdődött a bemutató, hatásvadász díszletekkel, s mindez félhomályban: fotók, bábok, újságcikkek, és filmrészletek az életének feldolgozásaiból. Majd átváltott az élete kezdetére: a gyermekkora, megismerkedése Ferenc Józseffel. Elkészítették a leánybúcsúja ruhamásolatát: hát az valami gyönyörűség! Még mindig nem térek magamhoz, hogy 50-es dereka volt, elölről még csak-csak látni belőle valamit, ám oldalról alig. Hihetetlen, talán tini koromban volt ekkora derekam, vagy akkor sem! Pedig, de szívesen belebújnék a ruhájába!!!
Ezek után a császári lakosztályok következtek: a hálók, a torna-, a fürdőszoba, a fogadó-és a báli termek. Minden Pazar és mégsem hivalkodó. Ferenc József minden szobája tele Sissi portréival! Azért sajnálom szegényt! Egy életen át szeretni viszonzatlanul: nem lehetett könnyű!!! De szép a kitartása! Bár biztos a mítoszok is átszőtték a történetet, de akkor is!
Az idegenvezetés szintén „mobiltelefonos”, és igen kimerítő, hiszen 76 történet kapcsolódott a kiállításhoz.
Mostanában valamelyik kertben ücsörgünk egy kicsit, azután fotózgatjuk az éjszakai Bécset, fagyizgatunk.
Ma éppen hazafelé tartottunk este 10 órakor, amikor a villamosra felszállt egy ősz szakállas férfi, két húzható szatyorral: már felfigyeltünk rá az elején, hiszen magában beszélt, se amolyan jótékony „bolondnak” tűnt. Még meg is jegyeztem, hogy Pécsett sokkal hangosabbak a hasonló emberek. Na, nem kellett volna elkiabálni. A villamos csak állt: ahogy mondani szoktam, még építik a síneket… A férfi meg egyre hangosabban ordított (kettő üléssel mögöttünk): valami hitlerista rendszerűnek titulálta a rendőrséget, és az élete megrontásával vádolta őket. Egy nagyobb darab - szerintünk kissé illuminált - pasas odament és el akarta hallgattatni, erre az öreg egy ablaktisztítós üvegben levő valamivel lelocsolta. Na akkor menekülőre fogtuk a villamos elejébe. Szerencsére a sofőr elég „szép szál legény” volt, igyekezett is rendet tenni, s bár a tettlegességet megszüntette, a szópárbaj - félig az ajtóban - megmaradt. Így a rendőrséget várták. Jobbnak láttuk távozni! Kicsit megviselt! Végig attól rettegtünk, hogy ennyi erővel a rugós bicskát is elővehette volna, aztán olyankor az ártatlanok is megsérülhetnek… (Családomnak üzenem, hogy nem kell aggódni, nagylány vagyok, és sokan mászkálnak az utcán! Ha kell rúgok, csípek, harapok, no meg ordítok ezerrel.) Lehet, hogy meg kellett volna várni a rendőröket: hátha a kis helyes Tobias Moertti jött volna Rex kutyussal!! JJJ
Ha az ember lánya Ausztriában jár, vannak helyek, amelyet egyszerűen nem lehet kihagyni: ilyen Mariazell is, a híres katolikus zarándokhely!
Gondoltuk kerül, amibe kerül - maximum kevesebbet eszünk -, de ellátogatunk a stájer hegyek közé! Hát előrebocsátom: nem bántuk meg!
Mindez természetesen a 2 napos André Rieu-koncert után, főként az utolsó napon állva tekintettem meg a zenei egyveleget. Tudván, hogy hajnalban kelünk, már előre hulla fáradt voltam.
Reggel hét órakor indult a buszunk a Südtiroler Platz-ról: mintegy 2,5 órás út állt előttünk. Kicsit fáradta az elején még bóbiskoltunk egyet, aztán már azt is megbántuk, hiszen kinézve az ablakon, csak úgy suhantak el mellettünk a szépségek: hegyek tavak, házak!
Fél 10-re már Mariazellben voltunk: az időjárás remekül alakult, így ragyogó napsütésben járhattuk be a várost és a hegyeket. A város már nagyon készül a templom alapításának 850. évfordulójára - szeptember 9. - amikor is XVI. Benedek pápa is látogatást tesz náluk.
Egy gyors kávé után, megnéztük a kívülről igen érdekes képet mutató zarándoktemplomot: három tornya van, a két szélső egyértelműen barokk, a középső pedig a gótika jegyeit viseli magán (valószínűleg neogótikus). Éppen a 10-i misére értünk fel, így egy jó órát gyönyörködhettünk a templomban, amely belülről lélegzetelállító. A barokk templombelső minden képzeletet felülmúlva tárult elénk: a fő- és a mellékoltárok mennyezetét sok-sok kisebb és nagyobb freskó díszíti, amelyek mindegyike gipszstukkókkal (angyalkák és egyéb figurális és növényi díszítőelemekkel) körülölelve ejti ámulatba az embert. Szinte le sem tudtam venni a szemem róluk. Sajnos fotózni tilos volt, úgyhogy majd otthon megmutatom a kis könyvben. Belépéskor a főoltár nem látható, hiszen a teret megosztja a Mária-kegyszobornak felállított kegyhely, és csak mögötte található a pompázatos főoltár. Természetesen nagyon sok magyar vonatkozást lehet itt felfedezni: Szent István királyunktól, a Mária mint a magyarok nagyasszonya szimbólumig, valamint a hálaadó kis táblácskák is azt hirdetik, hogy nagyon sokan zarándokolnak el ide.
A mise után körbenéztünk a templom körül: a kriptát - koponyákkal és lábszárcsontokkal, az apácazárát, meg mindent.
Aztán nekivágtunk a hegyeknek: elmondhatatlanul gyönyörű hely. Gondolom a nagy turistaáradat előtt igazi csendes, elmélkedésre alkalmas hely volt. Bár most is az. Csak kiül az ember a zöldbe, lenéz a városra és hirtelen minden gondja-baja eltörpül.
A hegyre felfelé Krisztus kereszthalálának stációi kísérik el az utazót. Fent a kereszthalál imitációja: Jézus a kereszten és mellette a két lator.
Gondoltunk egyet, ha már homár, és egyszer él az ember: felmegyünk a hegy tetejére - 1255 méter - a felvonóval. Valamiféle kombiticket-et kaptunk, amivel a fenti látványosságokba is betekintést kaphattunk. Na ez volt aztán a csodakilátás: gyönyörű zöldellő hegyek, a közöttük megbúvó tavacska. Magával ragadó látvány.
A jegyünk révén bemehettünk egy szabadtéri kiállításra, amelyben a faipari megmunkálás egyes mozzanatait lehetett kis fakunyhókban megtekinteni, méghozzá mozgó bábokkal. J Irtóra élveztem: ilyenkor előbújik gyermeki lényem, és képes vagyok mindent kipróbálni. A favágás, fűrészelés, a faúsztatás, a vízimalmos feldolgozás, mind-mind életszerűen lettek megjelenítve. Sőt a gyerekeknek - de akár a felnőtteknek is - kis játékos feladványokkal bemutatták az egyes fafajtákat, és az évgyűrűk számolásra is volt találós kérdés. Természetesen egy kis fedelet felhajtva, a helyes megoldások is láthatóvá váltak. Aranyos lehet az a gyerek, aki a 117 éves fa évgyűrűit megszámolja! J
Ezután még a bónuszjegy révén a fent kialakított mesterséges tavacska körül vonatozhattunk: két édes kisgyermekkel voltunk egy kocsiban, akik ámultan nézték a két „nénit”, hogy milyen élvezettel zötykölődnek. Még hátra volt az Erzherzog-Turm, ahonnan még teljesebb kilátást kaptunk a környékre.
A visszaút egy része megint csak bóbiskolással telt: amit sajnáltam, hiszen gyönyörű tájak mellett mentünk el megint!
A város egy hete André Rieu-lázban égett, hiszen nagyszabású, szabadtéri koncerttel örvendeztették meg a bécsi közönséget. A Michaelerplatz már napok óta felállványozva várta a látogatókat, hiszen annak hátterében a Hofburg gyönyörű kapuzata adta a hátteret a zenékhez.
Annyit tudtam eddig André Rieu-ről, hogy igen híres hegedűművész, aki saját zenekarával és repertoárjával meghódította a világot! Gondoltam is, hogy most sem látom, de majd arra sétálunk, így egy-két hangot csak elcsíphetünk. Hát mekkorát tévedtem!
Pénteken hazafelé gondoltam fotózom egyet a Michaelerkircheben, mert az előző napi esti fotók nem nagyon sikeredtek. Láttam, hogy valamiféle próba lesz a színpadon, de ez nem tántorított el az eredeti célomtól.
Aztán meghallottam a nagyzenekar hangját, és mentem a hang irányába: mint kiderült egy rövidke próbát tartottak, így élőben - bár vagy 20 méternyire - láthattam André Rieu-t, és belehallgathattam a programjukba: opera, operett, musical, nagyzenekari művek. Hát igen csak fájt a szívem, hogy sajnos ki kell hagynom a koncertet, hiszen a 150-200 Eurós jegyeket nem egy „csóri” ösztöndíjas zsebének méretezték. De örültem, hogy legalább ennyit hallhattam. (Ilyenkor kicsit szomorú vagyok, hogy abbahagytam a zenélést (8 év zenesuli, 3 év „Tücsökzenekar” 3 év nagyzenekar, plusz a 2 éves pécsi kórusbeli működésem. Így némi „szakmai elhivatottsággal" a zenekaron belül is mindig a csellósokat figyelem! Sajnos anno csak kölcsönhangszerem volt, így az egyetemre elkerülve, vége szakadt a zenei karrierem. L)
Visszatérve, boldogan baktattam haza: fülemben az utoljára hallott „A muzsika hangjai” musical áriájával, amely amúgy is a kedvenceim közé tartozik. Este gondoltam egyet - ha lúd legyen kövér - hátha próbálnak még, és be lehet kukkantani kicsikét. Egy órát ücsörögtem, hiszen mindenki várt valamire, egyszer csak kijött talpig elegánsan a zenekar, a biztonsági őrök pedig beterelték a népet. No nekem sem kellett több: szépen elfoglaltam egy kb. 190 Eurós helyet, és premierplánban néztem a koncertet.
Igen, igen a koncertet, ugyanis a másnapi nyilvános TV-felvétel hang és egyéb főpróbája volt, így az egész műsort leadták. Hihetetlen profi válogatás eredménye volt a koncert, és minden számot társastánci, vagy balettos koreográfia kísért. Strausstól a Denevér nyitánya, Mozart Figaró házassága, Bizet Carmen, Lehár Ferenc művek, Kék Duna keringő, valcer, Radetzky-induló. Természetesen a maiestro mindent kommentált, nagyon szimpatikus módon, semmiféle nagyképűséget nem fedeztem fel Benne. Természetesen komikus részekkel is kiegészítették a komoly művek sorát. Így egy igen ritmikus nagyzenekari művet a nagydarab „szólistája” egy két hangon megszólaló sípot fújva kísérte. Mindenki dőlt a röhögéstől, ő meg színészkedett, hogy menjen fel, aki jobban csinálja; meg el-elvétette még azt a két hangot is, akkor megfordította a kottáját. A végén esett le a tantusz, hiszen úgy vonult ki, hogy a „szólójának” a kottája volt látható: egy A3-as lapon két negyed hang! JJ
Aztán jöttek a német-osztrák kedvencek, a folkmuzsikusok: amolyan jobbra-balra dőlős heje-huja énekek. De annyira magával ragadó volt, hogy én is velük „dülöngéltem”: mindenki egymásba karolt és énekelt!
André Rieu nemcsak a szóló hegedűs szerepét vállalta, hanem egyben ő volt a karmester és a koncertmester is. Semmi karmesteri pálca nem volt a kezében, hiszen javarészt hegedült, hanem az arca finom mozgásaival (amelyet a kivetítőn lehetett követni), jelezte az egyes hangszercsoportoknak, hogy mikor kell belépniük, milyen intenzitással játszanak, stb. Lenyűgöző volt! Profi csapattal játszott - igen fiatal átlag életkorral (kb. 35-40). Látszott, hogy mindenki együtt él a zenével, a hangszerével, vagy éppen az Isten adta énektudásával. A 3 tenor közül pl. az egyik egy magyar operaénekes - nevetett Béla (a vezetéknevet nem bírtam megjegyezni), aki csodálatos tiszta, és erőteljes hanggal rendelkezik.) Tehát így esett, hogy a kis ösztöndíjas pécsi-zalaegerszegi lány éjfélig kiskirálylánynak érezhette magát! Nagy élmény volt! A közönség tombolt! (Ez a folytatás miatt fontos momentum lesz.)
Másnap volt a nagy koncert: mivel Zsuzsa pénteken moziban volt, mondtam Neki, ha véletlenül megint be lehet menni a térre, hallgasson Ő is bele, így szombaton ismét megismétlődött a koreográfia: ott álltunk, bár a kordonok most az utca szélén lezárták a teret, de egész jó helyről nézhettük meg ismét (legalább is én) a koncertet.
A kivetítőkön mindent pontosan lehetett látni. Ugyan az a program ment le: ám megdöbbentett az a tény, hogy emberek, akik ennyi pénzt áldoznak egy jegyre, képesek 1 órát késni, és a vége előtt 20 perccel elmenni. Noha mindenki tisztában volt azzal, hogy élő TV-adásról van szó! Felháborodtam az unintelligenciájukon. A leglelkesebb közönség megint csak a periféria volt. Mi tapsoltunk a leglelkesebben! A végén pedig egy kis taps, és mindenki összeszedte a kis cókmókját, és elindult haza. Semmi bravo, visszatapsolás!!! Pedig a zenészeknek ez a köszönet, és annyira jól esik egy 3,5 órás koncert után!!! Van egy szerény gyanúm, hogy a két nap közti különbséget Ők is észrevették! Sajnáltam Őket, hiszen nagyon szép zenei est volt, egy csodaszép környezetben. Hát ennyit a bécsi újévi koncerten nevelkedő sznobokról… na jó, sok volt a turista is.
Vasárnap Zsuzsával megnéztük, milyen is a Stephansdom-ban egy mise. Ez az egyetlen alkalom, amikor az ember büntetlenül kigyönyörködheti magát a templom belsejébe, hiszen a mindennapokon a főoltárt vasrácsok veszik körül. Még mindig felfoghatatlan számomra a gótikus faragványok elkészítése: ugyanolyan kis kőcsipkék, miniatűr mintázatok kifaragása, hihetetlen energiát vehetett igénybe, és hatalmas „logisztikát” igényelt egy ekkora monstrum megtervezése, felépítése.
A délutánt Ferenc József Sissinek építetett Hermész villájában töltöttük el, amely jócskán kint van a városból. De megértek kibuszozni! A belváros monumentális épületeihez képest ez egy kicsike kis, kb. 15-20 szobás villa, amely még mindig a császár odaadó szerelmének bizonyítéka volt. Már nem az egyetlen épület, amelyen felfedezem, hogy a császár a saját - FJ - monogramja mellett az E betűt is feltünteti sordíszként.
A villa parkja kedvelt kirándulóhelye a bécsi családoknak, hiszen játszóterével, teraszával, gyönyörű fáival és a szolid villával nyugalmat áraszt. Nyoma sincs a pénzéhességnek: belépő nincs, csak a villa idegenvezetéséhez. A teraszon levő kávézóban is tisztességes árak vannak. Amíg a villáig eljutunk egy kisebb állatkert fogja meg figyelmünket: bivaly, muflon, őzek. Édes kis állatkák…
A villát Sissi halála előtt pár évvel emeltette a császár. Mázlim volt, ugyanis hétvégén a 15 órai idegenvezetés gratis. Az első emelet termeit lehetett így megtekinteni, egy kedves, igen lelkes hölgy kíséretében: a tornatermet, a dolgozószobát, a báltermet és a hálótermeket. A villa egyes szobái jobban megfogtak, mint a schönbrunni kastély termei.
A császár, imádott nejének egy olyan hálószobát készített, amelynek falát kedvenc művének - Shakespeare Szentiváni éji álom - festményei díszítették. A szoba közepén egy gyönyörű ággyal és egyéb kiegészítőkkel.
Ismét kendőzetlenül hallhattunk Erzsébet szokásairól: 174 cm-es magassága mellett soha nem volt 49 kg-nál több (ez manapság már az anorexia határa), de érdekes a festményeken kicsit kerekebbnek ábrázolják, noha ekkora súllyal csontsoványnak kellett volna lennie. A szerelmi életükről már hallottam érdekességeket, itt ez ismét kiegészült: ez már tény, hogy a romantikus Romy Schneider-es filmekkel ellentétbe, Sissi nem szerette a császárt, legalábbis nem úgy mint Ő. A házas életük sem volt valami rózsás: persze a gyerekek számából ítélve a legjobb esetben 4x azért csak megkönyörült a császáron, de egyébként igen elutasítóan bánt vele. Sőt afelett is szemet hunyt, hogy a császár más nőknél kereste a vágyai „levezetését”, nem a szerelmet! Az csak a császárné volt. Így került a képbe Katherina Schatt, színésznő is, akiről elég morbid módon, Elisabeth ajándékozott egy festményt a császárnak. Felettébb furcsa!
Az épületben volt még egy ideiglenes kiállítás: a női divat a századfordulótól napjainkig! Jókat kacarásztam, hogy miket fel nem bírtak venni magukra a nők! Érdekes változásokon ment keresztül a divat, de a mindig visszatérő elemeket itt is fel lehetett fedezni!
Nagy túránk után még egy sétát tettünk a városban, megkóstolva a fagyi-politika bipoláris világának egyik különlegességét! Nyami-nyami!
Bécsben hétvégeken, ha esik, ha fúj, zajlik az élet ezerrel! Zene, mutatványosok, konflisok, minden ami szem és szájnak ingere. J Délelőtt egy kis sétát tettem a belvárosban, azzal a kimondott céllal, hogy megtekintsem a szecesszió jegyében megtervezett zenélő Anker-órát, amely két ikerpalotát köt össze 10 méter hosszú híd formájában. Az érdekessége az, hogy a számlapján minden egész órában megjelenik Bécs történelmének egy neves személyisége Marcus Aureliustól, Mária Terézián át Joseph Haydnig, délben pedig mind a tizenkettő elvonul a város régi címere előtt. Természetesen aláfestő zeneként bécsi neves zeneszerzők műveiből csendül fel egy-egy részlet.
Kicsit bolyongtam, mire megtaláltam, de még éppen elkaptam az egyes figurát.
Gyorsan hazaszaladtam ebédelni, hiszen a közös program a schönbrunni kastély megtekintése volt!!!! Izgatottan vártam! Míg én a kastélytúrámat végigjártam, Zsuzsa - aki már többször járt bent - az osztrákok egyik kedvenc elfoglaltságával múlatta az időt: futott a kastély kertjében. Igen, bármily hihetetlennek hangzik, itt egyáltalán nem „ciki” futni, sőt az ilyen szép helyek még inspirálóan is hatnak! És igen sokan hódolnak eme szenvedélyüknek.
Kombinált jegyet vettem - lévén igen borsos ára van (22,5 Euro) a belépőknek (persze megéri), így nem csak a kastélyt, hanem később majd a Sissi Múzeumot és a Bútormúzeumot is megtekinthetem.
A kastély idegenvezetése igen profi módon lett kidolgozva: minden terem számokkal és nyilakkal van ellátva: és a kedves látogató az általa kívánt nyelven kap egy mobiltelefonszerű készüléket, amelyben az egyes termeken áthaladva - gombnyomásra - hallhatja a kastély és az előkelőségeinek történetét. A kastély gyönyörű és az egyes kis szegletei a császári család életébe igen intim részleteibe vezetik be a látogatót. Kicsit ilyenkor kibújik belőlem a kritikus történész: természetesen figyelem az évszámokat és az eseményeket. Végülis csak két hibát fedeztem fel: Sissi meggyilkolásánál a következő story hangzott el. Egy olasz anarchista, nevezett Luigi Lucheni NYILLAL leszúrta!!! Hát gyér fegyvertörténeti ismereteim is azt mondatják velem, hogy elég nehéz lenne valakit nyíllal leszúrni. Azt meg ugye tudjuk, hogy az egész pillanatok alatt történt, sőt egy ideig azt hitték, hogy csak meglökte az uralkodónőt, hiszen még a vér sem serkent ki. Egyébiránt a gyilkosság eszköze tőr volt.
A másik baki két festmény előtt történt, ahol noha a kereten található rézlap felirata szerint Mária Terézia és férje volt látható, Zsófia főhercegné, és ura lett bemondva.
Amúgy sok érdekességet hallhattam, úgy mint Ferenc József és IV. Károly hangját, megtekinthettük Mária Terézia és Elisabeth nászágyát.
A legfantasztikusabb élmény számomra egy kék tusrajzokkal díszített szoba (a Kék Kínai szoba) volt, amelynek összes képét Ferenc István - Mária Terézia férje - és gyermekeik készítették., és az egész szoba, összes falát betöltötték. Hát azok valami gyönyörűségek voltak, még egy 20-30 éves szakmai háttérrel rendelkező művész is megirigyelhette volna őket, nem hogy egy gyermek. Hát igen az akkori neveltetés központi részét képezte a művészeti ágakban való jártasság, sőt talán ez nem is jó szó, hiszen profi módon birtokolták azokat.
Kifelé a portással némi nézeteltérésem támadt, hiszen „kedvesen felhívta” a figyelmemet, hogy akcentussal beszélem a németet: na ja mondtam, magyar vagyok, de legalább beszélem. Erre kioktatott, hogy sok nyelvet kell beszélni a mai világban. Mint kiderült, ő sok nyelven tudja mondani, hogy tessék, és viszontlátásra! Kicsit kiakadtam: én kisebb hibákkal, hosszú-hosszú mondatokkal meg tudom magam értetni egy számomra idegen országban (sőt akár 3 nyelven is), erre megmondja a tutit!!! Amúgy is mindig felháborított, hogy tőlünk mindig elvárják, hogy az adott nemzet nyelvén beszéljünk, ha ott tartózkodunk, de Magyarországon ugyanúgy nekem kell az idegen nyelvet birtokolnom. Azért ez kicsit fonák. Nálam a nyelvtudás nem egy-két szót jelent, hanem azt, ha ki is tudom fejezni magam. Na mindegy!
A kastélytúra után visszamentünk sétálni a városba, hiszen a városháza előtt nagy buli volt: olyan Kapcsolat koncertszerű: csak itt a világ minden tájáról közvetített koncerteket lehetett kivetítőn látni. A globális felmelegedés elleni kampány része volt a mulatság. Ugyanúgy mint Pécsett itt is sátrak tömkelege, ahol enni és inni is lehet. Nagyon ínycsiklandozó ételeket láttunk: a legjobb a Kaiserschmarni - a császármorzsa volt, amelyet szintén kis adagokban meg lehetett vásárolni!
Ezzel egy időben a metál-rajongók felvonultak a városon, kis buszaikból dübörgött a zene (már ha az ordenáré hangokat annak lehet nevezni), a félmeztelen és pánk figurák meg, enyhén illumináltan vonaglottak mellette (persze ezt ők táncnak nevezték). A rendőrség hihetetlen profi módon volt jelen az utcán, a Parlamentnél: így semmiféle rendbontás nem következett be.
Utána - csak a lelkünk megnyugtatására - elsétáltunk a Kunst- és Naturwissenschaftliches Museumhoz, ami az esti napfényben hihetetlen szép.
Ma végre legalább a beiratkozás erejéig bejutottam a Bécsi Nemzeti Könyvtárba. Természetesen a Burgban van, így igen nagy a forgalom arrafelé: emberek és koflisok mindenütt. Akár járhatnék hintóval is a bibliotékába…de sajnálom szegény pacikat! Egész nap állni, vagy éppen parancsot teljesíteni, no meg a nagy autós-villamosos forgalomban menni, nem lehet egy nagy élmény!
A könyvtárban a számítógépes rendszer nem működött, így az olvasójegyemet csak hétfőn kapom meg, de már kicsit körbe nézhettem. Jó lesz a szép könyvtártermekben kutatni!! Már várom!
Így dolgavégezetlenül mentünk át a Városi Könyvtárba, ami nem is lehetne szebb helyen, mint a Rathaus csodapalotájában. Nagyon barátságos kis könyvtár, ha itt élnék, ide járnék, ha csendes kutatásra vágynék! Itt van egy hihetetlenmód érdekes forrás, amelyben a szerzője összeírta a XVII. század végétől a XX. század első harmadáig, hogy Bécs mely utcájában, mely házában ki lakott, ki bérelt ott lakást! Fantasztikus nagy kutatómunka lehetett ezt ebben a 15 kötetben összeírni!!! Vágytam rá, hogy találjak valamit Klimo püspökről, de valahol legbelül sejtetem, hogy nem lesz semmi: hiszen egyértelmű, ha itt járt, nem bérelt lakást, hanem valószínűleg a Püspöki Palotában kapott szálláshelyet. Ezt meg ugye már nem jegyezhette fel ez a lajstrom.
A délutánt az egyik Hundertwasser-ház megtekintésével folytattuk: a festő 1983 és 1985 között építette fel a szükséglakásokat - ma szebb kifejezéssel önkormányzati lakásnak hívják - magában rejtő épületkomplexumot. A cél az volt, hogy műanyag felhasználása nélkül, fa- és téglaanyagból dolgozzanak. A tervei által készült el a távhőszolgáltató épülete, valamint a Kunsthaus is. Művei vitathatóak, de tény és való színesítik Bécs városát! Merész volt, annyi szent! Nekem bejön!
